Vannak illatok, amelyek egy életre megmaradnak az emberben. Számomra ez az ecet, a cukor és a fűszerek illata, amely betöltötte a levegőt, amikor anyám ősszel céklát savanyított. Akkor még kicsi voltam, és őszintén szólva egyáltalán nem szerettem őket. Az a földes aroma, a fémes íz, a napokig le nem jönnek a piros ujjak – mindez gyanúsnak tűnt számomra. De valahányszor a nagy, gőzölgő fazék a tűzhelyen volt, tudtam: megérkezett az ősz. Kint hullottak a levelek, bent a rádió zümmögött, és anyám türelmesen kavargatta az edényt, mintha meditálna.
Ma, sok évvel később, értem, miért szerette annyira. A cékla savanyítása több volt, mint puszta étel tartósítása – ez egy rituálé volt. Egy pillanatnyi tudatosság, egy szünet egy rohanó világban. És minden üveg, amelyet aztán gondosan felcímkézett, olyan volt, mint egy kis darab szeretet, amelyet a télire tartogattak.
Átvettem a receptjét, persze kicsit modernizáltam is, de a lényeg ugyanaz maradt: egyszerűség, türelem és a tudat, hogy a jó dolgokhoz idő kell.
Hozzávalók:
A teljes főzési idő megtekintéséhez menj a következő oldalra, vagy kattints a „Megnyitás” (>) gombra – és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook barátaiddal!
