– Tulajdonképpen… soha nem kerestem őt.
Isabella kissé megdöntötte a fejét, egy csipetnyi meglepetéssel a szemében.
– Ez szomorúan hangzik.
Diego egy pillanatig habozott, majd halkan megszólalt:
– Nem volt… egészen mostanáig.
A szavak gondolkodás nélkül jöttek ki belőle, mintha nem akarta volna hangosan kimondani őket.
Enyhe melegség áradt az arcába.
Isabella egy pillanatra elhallgatott, de nem tűnt zavartnak vagy zavartnak.
Borostyánszínű szemei az olajlámpa fényében csillogtak.
„Ma?” – kérdezte halkan.
Diego mélyet lélegzett, mintha próbálná összeszedni a gondolatait.
„Mert a mai csend… másnak érződik.”
Ekkor olyan közel csapott le a mennydörgés, hogy az egész istálló megremegett.
Isabella önkéntelenül is összerezzent.
Ösztönösen Diego felé lépett.
Túl közel volt.
Túl közel.
Diego szíve hevesen vert a mellkasában.
Érezte az eső illatát a hajában.
Érezte teste melegét a körülöttük lévő hideg levegő ellenére.
Valami benne… valami, ami negyven évig szunnyadt… hirtelen felébredt.
Isabella is érezte.
Ez látszott a kissé kapkodó lélegzetvételén és azon, ahogyan a takarót a válla köré tartotta.
– Diego… – mondta szinte suttogva.
A férfi lassan felemelte a fejét. – Igen?
A nő egyenesen ránézett.
Nem volt félelem a tekintetében.
Sem szégyen.
Csak mély őszinteség, az a fajta őszinteség, amelyet maga a sivatag kényszerít azokra, akik már elég régóta élnek ott.
Halkan megszólalt:
– Ha a férjem megtalál… akkor elviszi innen, és visszahoz magával.
Diego összeszorította az állkapcsát.
Egyáltalán nem tetszett neki az ötlet.
Hirtelen határozottsággal mondta, még magában is:
– Nem engedem meg.
A szavak tiszta elszántsággal jöttek ki belőle.
Még őt is meglepte a hangja ereje.
Isabella még egy lépést tett felé.
A teljes főzési idő megtekintéséhez menj a következő oldalra, vagy kattints a „Megnyitás” (>) gombra – és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook barátaiddal!
