Mintha a magány, amihez hozzászokott, már nem tűnt volna annak a fix sorsnak, aminek hitte.
Mert a sors néha figyelmeztetés nélkül jön.
Nem kopog.
Nem küld egyértelmű jeleket.
Csak megjelenik.
Vihar formájában.
A sivatagon át süvítő szél hangjában.
És egy fáradt asszony képében, aki menedéket keresve érkezik az istállódhoz.
Isabella a szalmának támaszkodott, és a kimerültségtől kissé lehunyta a szemét.
Diego ülve maradt, és nézte, ahogy az olajlámpa meleg fényével pislákol.
Csak egy dologra gondolt.
Talán az az éjszaka nem csak véletlen volt.
Talán valaminek a kezdete volt, amire soha nem számított.
És abban a pillanatban, a vihar utáni sivatagi csendben…
Diego Mendoza már nem ugyanaz az ember volt, aki negyven évig volt.
A teljes főzési idő megtekintéséhez menj a következő oldalra, vagy kattints a „Megnyitás” (>) gombra – és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook barátaiddal!
