A farmer a negyvenes éveiben járt, és életében soha nem érintett meg nőt… mígnem egy különös nő megjelent egy vihar közepén, menedéket keresve az istállójában.
Mexikó száraz északi részén, ahol a sivatagi szelek mintha elfeledett történeteket suttogtak volna, élt Diego Mendoza, egy férfi, aki jobban ismerte a magány jelentését, mint bárki más.
Tanyája hatalmas, szárazföldön terült el, ahol távoli hegyek éles árnyékokat vetettek a végtelen ég alatt. A nap ősi árnyalatúra öregítette bőrét, míg fekete haja éles ellentétben állt a régen elveszett európai ősétől örökölt zöld szemekkel.
Bár a harmincas évei végén járt, Diego még a legközelebbi faluban is rejtély volt, amely három órás lovaglásra volt tőle.
Míg más férfiak feleségekkel, gyerekekkel és zajjal teli életet éltek, ő más utat választott.
Csend.
Diego élete egyenletes ritmusban haladt, mint a felkelő nap.
Kicsit hajnal előtt felébredt, és egy csésze kávét főzött egy régi fémkannában. Aztán kiment az istállóba, miközben a csillagok még csillogtak az ibolyaszínű égen.
Három lova – Vihar, Remény és Villám – minden reggel várta.
Napjait munkával töltötte ki.
Kerítések javítása.
A szarvasmarhák ellenőrzése.
A vízpumpa beindítása.
És az égbolton az időjárás előrejelzése.
De az éjszaka már más történet volt.
Miután megette magányos vacsoráját, leült a kis sárkunyhója előtti fa tornácra. Nézte a kaktuszok között csillogó szentjánosbogarakat.
Néha apja régi gitárján játszott, hagyva, hogy a hangok elhalványuljanak a sivatagi csendben.
Háza egyszerű volt, de meleg.
Sötét fagerendák tartották a tetőt, és egy kis kereszt lógott a kandalló felett, szülei régi fényképe mellett.
Diego szinte mindent tudott csinálni.
A teljes főzési idő megtekintéséhez menj a következő oldalra, vagy kattints a „Megnyitás” (>) gombra – és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook barátaiddal!
