Felsegítette a lóra, és együtt tértek vissza a farmra, miközben mennydörgés kezdett dübörögni az égen.
Isabella a derekába kapaszkodott, nehogy elessen.
Életében először Diego furcsa remegést érzett végig a testén.
Mintha egy rejtett szikra gyulladt volna fel benne.
A vihar teljesen kitört, amikor elérték az istállót.
A szél a falakat csapkodta, az eső pedig kőként csapkodott a tetőre.
Diego meggyújtott egy régi olajlámpát, és a szobát meleg, táncoló fény töltötte be.
Isabella némán nézett rá.
Aztán mondott valamit, amitől Diego szíve hevesebben vert.
Nyugodtan mondta:
„Nem csak menedékre van szükségem a vihar elől…”
Egy pillanatnyi szünetet tartott, mielőtt folytatta:
– De el kell rejtőznöm valaki elől.
Diegót borzongás futott végig rajta.
Ebben a pillanatban rájött, hogy ez a nő nem véletlenül jött a farmjára.
És hogy a kinti vihar… valószínűleg nem a legrosszabb dolog volt, ami aznap éjjel történhetett.
Diego szorosan becsukta az istálló ajtaját, miközben a szél kint üvöltött, mint egy tomboló sivatagi fenevad. A régi fadeszkák minden széllökésnél megremegtek, és az eső kopogása a fémtetőn egyre hangosabb és hangosabb lett, mígnem úgy hangzott, mint ezernyi apró kavics csörömpölése.
– Ma éjjel itt maradhatsz – mondta halkan, próbálva megnyugtatni. – A vihar órákig fog tartani.
Isabella lassan bólintott, mintha még mindig próbálná feldolgozni, hogy végre biztonságos helyre ért egy hosszú, félelemmel és kimerültséggel teli nap után.
A keze remegett, nemcsak a hidegtől, hanem a fáradtságtól is. Diego először szó nélkül vette észre ezt, de ahogy közelebb lépett, látott valami mást is, ami felkeltette a figyelmét.
Egy apró, sötét zúzódás a karján.
Szünetet tartott, majd óvatosan megkérdezte:
„Bántott valaki?”
A lány tétovázni látszott, mintha a szavak nehézek lennének a mellkasán.
Majd, alig hallható hangon az esőben megszólalt:
„A férjem.”
Nehéz csend telepedett közéjük,
egy hosszú csend, amelyet a kint egyre erősödő vihar hangjai töltöttek be.
Egy pillanat múlva folytatta:
„Ma reggel elszöktem… és egész nap gyalogoltam.”
Diego egy pillanatig nem szólt semmit, de a harag és a szánalom furcsa keveréke égett benne. Csak egy órával azelőtt ismerte ezt a nőt, mégis elfogadhatatlannak tartotta a gondolatot, hogy bárki is bánthatná.
„Itt senki sem fog bántani” – mondta végül nyugodt hangon.
A vihar a pajta tetejét csapkodta, az ajtók pedig halványan zörögtek a szélben. Bent az olajlámpa halvány fénye táncoló árnyékokat vetett a fafalakra.
Isabella egy szalmakupacon ült, teljesen kimerültnek tűnt.
Diego hozott neki egy vastag takarót, és gyengéden a vállára terítette.
„Kicsit melegebb leszel” – mondta.
A lány halványan, hálásan elmosolyodott.
Az idő múlásával a köztük lévő feszültség enyhülni kezdett.
Diego egy közeli faládán ült, és az eső és a mennydörgés közepette hosszú beszélgetés vette kezdetét két ember között, akik véletlenül találkoztak egy viharos ég alatt.
Az életükről beszélgettek.
A gyermekkorról.
Azokról a napokról, amelyek formálták a személyiségüket.
Izabella elmesélte neki, hogyan nőtt fel egy kis, távoli faluban, ahol a házak közel voltak egymáshoz, és mindenki tudta egymás híreit. Gyerekként egy másfajta életről álmodott, egy utazással és szabadsággal teli életről.
De álmai nem úgy váltak valóra, ahogy remélte.
Fiatal korában családja arra kényszerítette, hogy egy sokkal idősebb férfihoz menjen feleségül.
Egy férfihoz, akit a faluban kegyetlenségéről és hirtelen természetéről ismertek.
Eleinte próbálta elviselni.
Azt mondta magának, hogy talán jobbra fordulnak a dolgok.
A teljes főzési idő megtekintéséhez menj a következő oldalra, vagy kattints a „Megnyitás” (>) gombra – és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook barátaiddal!
